Ma van a Közlekedési Kultúra Napja Magyarországon. Önkéntelen, no és keserves reakció, hogy e mondatot olvasva legtöbbünk egyszerűen felnevet.

„A közlekedési kultúra ugyanis létező fogalom, amelynek kialakítása és elmélyítése össztársadalmi ügy” – írják a témával foglalkozó hivatalos portálon. Mint fogalom, valóban létező, a gyakorlat azonban sajnos nagyon más képet mutat. A hazai közlekedési kultúrát ugyanis az elképesztő agresszivitás, türelmetlenség, az egymással szemben tanúsított tisztelet szinte teljes hiánya, sok esetben a szabályok felületes ismerete jellemzi. Ha moralizálni szeretnénk, itt megjegyezhetjük: pontosan azok az attitűdök jelennek meg az utakon, mint a társadalmi érintkezés során, a legkülönfélébb szituációkban.

Nem szeretem a bezzeg történeteket, de tény: ha átérünk a sógorokhoz, a határ túloldalán autósként mintha fényévekkel kerülnénk messzebb a magyar gyakorlattól. Mérhetetlen türelemmel… nem, ez nem is a megfelelő kifejezés! Inkább: magától értetődő módon engedik át a gyalogost a zebrán, ha csigatempóban közlekedik, akkor sem dudaszó kíséri az átkelőt. A megengedett sebességhatárt alig-alig lépik át, legyen szó lakott területről vagy autópályáról.

Akit szabálytalankodni látunk, azok közül az autósok közül nem egy magyar rendszámmal közlekedik külhonban, magyar szokások szerint. A KRESZ pedig egyértelműen fogalmaz: például a duda – hivatalos nevén: hangjelzés – elsősorban a balesetveszély megelőzésére szolgál, nem pedig a nemtetszés kinyilvánítására vagy sürgetésre.

Közvetlen balesetveszély észlelésekor a baleset megelőzése érdekében; esetleg lakott területen kívül az előzés jelzésére (nem az irányjelző helyett, hanem azzal együtt, figyelemfelhívásként!); illetve szintén lakott területen kívül a beláthatatlan kanyarokban figyelmeztető jelzésként a szembejövő számára megengedett a dudaszó. Nem dudakoncert! Rövid jelzés!

Lakott területen nem szabad dudálni, ha nincs vészhelyzet. És az semmiképpen nem tekinthető vésznek, ha úgy érezzük, agyvérzést kapunk, mert az előttünk közlekedő – szerintünk – tötyörög. Tilos dudálni a zöldre váltó lámpánál, ha az elöl álló nem indul el azonnal, vagy dühből, mert valaki lassan vezet. Az indokolatlan dudálás egyébként is szabálysértés, a rendőr teljes joggal büntetheti a vezetőt.

Vegyük észre, ha valaki – feltételezhetően – keres valamit, egy utcát, egy üzletet, talán kissé bizonytalankodva az utakon. Legyünk tekintettel arra, aki nálunk esetleg kevesebb rutinnal rendelkezik, hibázik. Segítsük megértően azokat, akik tévedésből kínos, akár neccesnek is nevezhető közlekedési szituációkba keverednek – a gyakorlott, higgadt reakció ilyen esetben rajtunk, de rajta is segíthet.

Az autó ablakán kiordibálva, nemzetközi kézjelzéseket alkalmazva közölni, hogy a melegebb éghajlat pontosan merre található, szintén nem része a kulturált közlekedésnek, de a kulturált emberi kommunikációnak sem.

Hajlamos vagyok jómagam is a hirtelen indulatra, nem egy szeretett, de sajnos létező jellemvonásom ez. Ám ha a másikat hülyézve hergelem magam az utakon, végső soron csak én leszek idegesebb, ne adj’ isten figyelmetlenebb. Ez a tapasztalat aztán rendre a reakcióim átgondolására késztet. És igen, ez egyfajta folyamatos önkontrollra is kényszerít.

Feszített tempóban, rengeteg kihívással, napi nehézséggel küszködve, komoly terhelésnek kitéve élünk, azt a bizonyos „fáradt gőzt” is ki kell valahogyan engedni. Ez is tény. De nem a boltban, az eladóval ordibálva, a vonaton a kalauzt szidva, az utakon a másik autóst, motorost fenyegetve, szidva, száguldva előzve, leszorítva, villogtatással elvakítva kell kiadni magunkból a felgyülemlett feszültséget. Mert ilyenkor nem is kérdés, hogy valójában ki a hülye.

Ma van a Közlekedési Kultúra Napja Magyarországon.

2015-ben indult el a kezdeményezés.

Vajon hány év kell még, hogy nekünk is minden napunk a kulturált közlekedés napja legyen?